Nem mintha nem szeretett volna dohányozni. Nagyon is szeretett. Csak az a szag, ami a kezén volt, és amit, valahányszor az arcához ért, mindig érzett. Csak az a keserű íz, ami a szájában volt, és ott is maradt, egy idő után savanykássá áporodva. Mintha egy füstgömbben élné az életét, olyan érzése volt. Mintha egy pusztuló, és pusztító koszos, szürke füstgömbben. 

Csak az a belső füstösség, csak az ne lett volna.

A daliás időkben persze még nem zavarta ennyire, sőt, büszke is volt rá. Meg a rekedtes hangjára is, az olyan markáns, férfias. Szerette mélyen leszívni a füstöt, ilyenkor kicsit felemelte a fejét. És a füstöt ki tudta fújni gyorsan, határozottan, és tudta lassan, elgondolkodva: mikor, mire volt szükség. De ez valahogy elmúlt.

A nagy vagányból szépen rabszolga lett, akinek mindig menni kell, hogy elszívja az elszívnivalót. Ugyanaz a mozdulat mindig. Ugyanaz a válasz minden kérdésre.

Az utóbbi időben már egyre nehezebben ment a trafikba. Tipródott a bolt előtt: bemenjen, ne menjen be? Aztán mégis bement, mert mi lesz, ha nem lesz cigije.

De tényleg, mi lesz, ha nem lesz cigije? Mit fog csinálni evés után? Mit fog csinálni, ha éjjel felriad, mert rosszat álmodott? És mit fog csinálni, ha…

Szépen elhelyezte a hamutartót, rágyújtott, hosszan szívta a füstöt, ahogy szokta, kicsit felemelt fejjel. Végigszívta a cigit, aztán elnyomta a csikket. A hamutartót kiürítette, elmosta és berakta a szekrénybe. A cigarettásdobozt összegyűrte a benne maradt három szál cigarettával együtt, és kidobta. Megmosta a kezét hosszan. Megmosta a haját. Fogat mosott. Átöltözött, a dohányszagú ruháit berakta a szennyesbe.

Üldögélt egy darabig, gondolkodott. Üldögélt és gondolkodott. Gondolkodott és üldögélt. Ez így ment egy ideig. Aztán elégedetten hátradőlt.

Úgy érezte, most igazán nagylelkű volt. Megengedte magának, hogy többet ne dohányozzon.

Balázs