Miért kell nekem sötétben lenni, miért nem lehetek a fényben? - kérdezte a teljesen vak nagyanyám a századik születésnapja után két hónappal. Aztán néhány órával később belealudt a halálba. Szép életet élt, az utolsó fél évben kezdett gyengélkedni. Soha nem dohányzott, nem ivott alkohol, vigyázott magára mindig.

Nagyapám ivott alkoholt, dohányzott is, és nyolcvanhét évig élt. Nyolcvan éves koráig dolgozott hétfőtől szombatig, közben cigizett, esténként borozott.  Az utolsó évei már nem voltak olyan jók, otthon kellett ülnie, fájtak a lábai, unatkozott, rosszkedvű lett. Akkor sokat beszélt arról, hogy mennyi mindent kellett volna másképp csinálnia. Ezen merengett naphosszat. A halála előtt pár órával azt mondta: agonizálok. Ezen csodálkoztunk, hiszen nem látszott rajta, és különben is, honnan ismeri ezt a szót? Biztos a tévében hallotta, gondoltuk. Ő is otthon halt meg, mint nagyanyám, ugyanabban az ágyban.

Anyám későn, harminc évesen szokott rá a cigire. Én nagyon utáltam a füstöt, eldugtam előle, eltörtem, kidobtam a cigiket, de nem volt értelme, mert vett másikat. Mondtam neki: ne dohányozz, mert meg fogsz halni, rákot kapsz. Csak legyintett, ugyan már, nézd meg nagyapádat. Ezzel az érvvel gyerekként nem tudtam mit kezdeni, mert nagyapám akkor még tényleg jó erőben volt. Elfogadtam a füstöt, később én is rászoktam. Aztán anyám ötvenhárom évesen meghalt gégerákban, ami nem egy kellemes betegség.

Szóval ha valaki azt mondja nekem, hogy a dohányzás nem is lehet olyan káros, mert az ő nagyapja is stb. stb. hát akkor azt mondom neki, hülyeséget beszélsz, komám!

Balázs