A nap, amikor letette, pont olyan volt, mint az összes többi. A Föld forgási sebessége nem változott, és a tévében is a szokásos, megszokott műsorok mentek.

Régóta készült erre a napra. Úgy hívta: a nap, amikor leteszem. Mondogatta magának, nemsokára eljön a nap, amikor leteszem. De igazából sose hitte, hogy tényleg eljön. Aztán mégiscsak eljött. 

Furcsa volt a reggele. Mintha megbomlott volna a rutin, nem tudta, mi után mi következik. Biztatta magát, hogy ez nem gond, majd megszokja, vagy kitalál egy új rutint.

Munkába menet hiányzott a zsebéből a megnyugtató kis doboz. Mi lesz vele így, suhant át az agyán, de gyorsan kijavította a gondolatait, és emlékeztette magát arra, hogy mindent eltervezett, és ennek így kell történnie. Mert ez a nap, amikor leteszi.

Mondanom sem kell, hogy ebéd után mennyire hiányzott neki. Mondanom sem kell, hogy délután hányszor eszébe jutott. Meg azt is gondolta, hogy mért? mért? mért? Meg azt is, hogy mért nem? mért nem? mért nem? A válasz mindig ugyanaz volt: ez a nap, amikor leteszem.

Az elalvás nem volt könnyű: olvasgatott, tévézett. Igazán jól esett volna egy, de már nem lehetett, mert így döntött. És jó lesz így. Minden jó lesz így. Mert ez a nap, amikor leteszi. 

Nem használ többet nikotinos rágót.

Balázs