Szépirodalmi Saga - 3. rész
Kosztolányi Dezső - Vera meg a cigaretta
Vera, öcsém két és fél éves kisleánya, a kertben ült, székpadjában, a vadribiszke és a jéggolyóbokrok között, fején vékony gallykoszorú, sötét szemében a játék tündérálma, s amint én beszélgetés közben öntudatlanul, évtizedek óta belém idegzett gépies mozdulattal cigarettát kotrok elő zsebemből, és rágyújtok, ő abbahagyja a játékot és tündérálmot, a csodálkozástól tág szemmel szájamra mered, s az izgalomtól szinte rekedt hangon ezt kérdezi:
- Mit csinálsz te?
A helyzet nyilvánvaló. Azt látja, talán életében először, mert apja nem cigarettázik, hogy egy ember, a teremtés koronája, akitől eddig mindenféle hasznos fölvilágosítást kapott, itteni rejtélyes tartózkodására és környezetére - a lángra, a kutyára és a csillagra - vonatkozólag, ajka közé vesz egy gyárban előállított, fehér papírba csomagolt dohányrudat, de nem eszi meg, amint ésszerűen várni lehetett volna, hanem ott fityegteti, szívja, a vége tüzesedni és parázslani kezd, körötte pedig bodorkék füstfelhők szállingóznak az őszi levegőben. Ámulata akkora, hogy magam is elámulok tőle. Ilyesmit még nem tapasztalt soha. A tündérek, akikkel imént társalgott, az álomvilág páraalakjai sem olyan titokzatosak, mint ez a kézzelfogható, érzékelhető valóság. Fekete szeme, mely közben még jobban elfeketült, választ vár tőlem.
- Mit feleljek neked, édes - tűnődöm -, milyen szabatos magyarázattal szolgáljak neked, te emberi lény, aki a petesejt és a csírasejt találkozásából jöttél létre, oly végzetesen, mint a világűrben az égitestek, s harmadfél éve járod ezt a földet, te teljesen műveletlen, írni és olvasni nem tudó őstehetség, te minden tudományban és irodalomban egyformán tájékozatlan gyönyörűség, te rokonom és vérem, ocsúdó érzékeiddel nyilván éppoly fogékony vagy a csodálkozásra és ámulatra, mint én ilyen koromban. Hogy mit csinálok mostan? Hát bizony erre nem oly egyszerű válaszolni, mint te hiszed. Mondhatnám tréfásan, hogy tüzet eszem, és füstöt iszom rá. De én nem akarlak becsapni, se felülről kezelni. Ahhoz, hogy az élet legparányibb mozzanatairól becsületesen és értelmesen beszéljünk, szükséges tudnunk mindent, de mindent, ami azelőtt történt, amit az emberek évezredek óta gondoltak és éreztek, történelmet, bölcseletet, csillagászatot, s most el is kezdhetnélek beavatni ezekbe a titkokba, de attól félek, hogy mire ez a gyorstanfolyam véget érne, te körülbelül tizennyolc éves lennél, s akkor is csak édeskeveset sejdítenél meg abból, hogy voltaképpen mit is csinálok én, amikor cigarettázom. Mindenekelőtt magamról kellene szólnom, hosszan és bonyolultan, arról a mélységes mélységről, mely egy ember lelkében lakozik. Vedd tudomásul tehát, Vera, hogy ilyenkor megjutalmazom magam egy kis mámorral azért, amit az előző percekben szenvedtem, vagy esetleg megbüntetem magam, nyelvemet és szájpadlásamat pörkölve, egészségemet rongálva, azért az örömért, melyről azt hiszem, hogy méltatlanul jutottam hozzá. Vedd tudomásul, hogy mi, amikor nyugtalanok vagyunk, nyugodtak akarunk lenni, és amikor nyugodtak vagyunk, akkor a nyugtalanságra áhítozunk, s szívünket, mely percenként hatvanat ver, végezve a maga robotmunkáját, paskoljuk, pácoljuk, korbácsoljuk, hogy csak azért is százhúszat verjen, és mennél gyorsabban vágtasson a végső célhoz, a halálhoz. Vedd tudomásul azt is, hogy az életet botrányosan és felbőszítően rövidnek tartjuk, de a kis részleteiben botrányosan és felbőszítően hosszúnak is, és fölsóhajtunk a boldogságtól, hogy már megint nyár van és ősz van, s nincs előttünk annyi letudni és elintézni való idő, mint eddig. Általában ilyenek vagyunk, Vera, de ezt te most még nem értheted, ennélfogva nem is magyarázom meg neked, hogy mit csinálok, amikor cigarettázom, és miért cigarettázom.
Lenyelem gyorsan kigömbölyödő párbeszédemet, egy kukkot se szólok, de hogy mégse maradjak adós a válasszal, Vera elé guggolok, fogaimat vicsorítva mutatom neki az égő cigarettát, s szájamból-orromból vastag füstfelhőket fújok rá.
- Mit csinálsz te? - kérdezi még egyszer rémülten és kacagva a csiklandozó füsttől, s úgy tetszik, hogy ezt gondolja magában: - Te hozzám hasonló, te, az élet egy darabja, te ember, te felnőtt, te csecsemő, te csodálatos, te megmagyarázhatatlan, te őrült.
Pesti Hírlap, 1935. november 10.
Angelika
Előzmények:
